Az ODE története

„Hagyományok nélkül kezdtünk el hagyományokat teremteni”

Illés Klára az ODE második elnökeként a lehetőségek teremtését – a diákszínjátszók számára – fontosnak tartotta, ezért komolyan vette a választmány és az egyesület életét aktívan segítőket, hiszen ebben az összefogásban látta az igazi erőt. Sőt, rendkívül büszke rá, hogy kiemelten segíthette a diákszínjátszók közül elő-előtűnő diákválasztmányt is: Trencsényi Juditot, Szeszák Szilviát, Hajós Zsuzsát. Úgy képzelné el a diákszínjátszást egy ideális világban, ahol a diákok aktivizálják magukat, és nem a csoportvezetők generálják a folyamatokat.

Úgy tűnik, hogy ez a korszak pénzügyi szempontból biztonságosan telt az ODE életében, így arra is lehetett keretet fordítani, hogy a fesztiválok zsűrijébe továbbra is olyan kőszínházi kiválóságokat hívjanak, mint pl. Nánay István, Sándor L. István, Tóth Miklós, Bocsárdi László. A csoportok esetenként nemcsak elismerő okleveleket vihettek haza, de pénzjutalomban is részesülhettek.

A műfaji sokszínűség továbbra is jellemezte az időszakot: a nyitottság és a szabadság fogalmai még mindig foglalkoztatták a csoportokat, a színházesztétikai és koncepcionális kérdések ugyancsak kettősséget jelentettek. A zsűriben Nánay István mellett pl. Keleti István is remekelt, akiknek a véleményét fontosnak tartották a csoportok és igényelték a kritikát. Tétje volt a találkozóknak, Illés Klára is versenyként említi a fesztiválokat.

A beszélgetésből az is kiderül, hogy vélhetően mi az ODE mindenkori elnökének feladata: adminisztráció, pályázatírás, csapatösszefogás. Országos találkozók mellett nemzetközi fesztivált is szervezett az egyesület, ahova a határon túli magyarok is eljuthattak, miközben a táboroztatás is a tevékenységi körhöz tartozott. Videódokumentáció készíttetése alapvető volt.

A képzések szervezése, így a professzionális színház és a diákszínjátszás „összehangolását” Illés Klára célként tűzte ki maga elé, ahogy hangsúlyozta, tudatosítani szerette volna, ha valaki tényleg erre a pályára készül, milyen utat szükséges bejárnia. Csizmadia Tibor és Ascher Tamás is tartottak kurzusokat. Az erős pedagógiai, nevelési célzattal feltöltött pár év elégedettséggel töltötte el az egykori elnököt, nyugalommal és örömmel adta át a vezetést a következő vezetőnek.

„A színházzal falakat lehet bontani”

Keresztúri József volt az ODE harmadik elnöke. Ebben az érában már mocorogtak a drámatagozatok, ő maga is a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban tevékenykedett akkortájt. Az intézmény hátteret biztosíthatott a szervezet számára. Az egyesület tevékenységi körében már az átörökítés kifejezést használja, hiszen átvette a táboroztatást, a Diákszínház elnevezésű diákújságot (bescannelt számait ld. a Tudástár: Volt egyszer egy lap: Diákszínház menüpontban – a szerk. megj.), valamint a felmenő rendszerű fesztiválok lebonyolításával járó feladatokat.

Az anyagi források megszerzése egyre nehezebbé vált, a pályáztatási rendszer szinte kiszámíthatatlan volt. Szó szerint menteni kellett a menthetőt. Az elnök feladatai továbbra is a pályázatírás és hangsúlyozottan az ODE vezetése társadalmi tevékenységként, fáradó, nehezedő lendülettel. Itt már a csoportok fesztiválokra történő eljutása is kérdésessé vált.

Ugyanakkor erényként megjelent, hogy a regionális találkozók helyszínein profi szervezők működtették a már kialakult fesztiválrendszert. Az előző időszakból már kiemelt képzések és tréningek korszaka sokat lendített a szakmai nívón. Ugyanakkor a korábban is említett műkedvelők és amatőrök közti ellentét csúcsosodni látszik. Feltűnik mindez azért is, mert a beszélgetésből kiderült, hogy a zsűrivélemények ekkortájt egyes esetekben sértődésre adtak okot, a szakmai értékelés témaköre innentől vált érzékeny területté. Ezt a feszültséget némiképp feloldhatta, hogy két fesztivált szerveztek, egyet a művészeti iskolásoknak és egyet a nem művészetisek számára, s az országos rendezvényen sokkal több csapat képviseltethette magát (20 helyett 40 csoport is megjelenhetett). Az előadások műfaját tekintve továbbra is meghatározó a dramatikus szövegek színpadra állítása, a diákok életére reagáló életjátékok megmutatása, hiszen mi másról beszélnének leghitelesebben a színjátszók, mint magukról – merült fel ez a Novák Eszter által preferált gondolat is. Továbbra is fókuszban állt a kőszínházi szakemberek bevonása a diákszínjátszásba. Az improvizációkból épülő előadások ekkortájt kezdtek nagyobb figyelmet kapni.

Keresztúri József meghatározó műhelyként említi Szentest, Debrecent, a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumot, Sopront, a váci Madách Gimnáziumot, a budapesti Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskolát és Dombóvárt.

A diákokból felnövekvő következő diákszínjátszó-rendező generáció egyre erőteljesebben jelenik meg, a kőszínházakba, művészeti egyetemekre egyre több olyan fiatal kerül, akik egykor diákszínjátszókként kezdték. A közvélemény számára ellenben újra és újra be kellett bizonyítani, hogy a diákszínjátszásnak van létjogosultsága ebben a korszakban is.

Keresztúri József is fontosnak tartja az utánpótlásnevelést és a jólszervezettséget, s a diákszínjátszást kötelező tárgyként vezetné be az iskolákban.

„Értelmet kapott az a szó, hogy pedagógia”

Vidovszky György az ODE negyedik elnökeként a nemzetközi kapcsolatokat kiemelten kezelte vezetése során. Hangsúlyozza, hogy az ODE-elnök feladata csak látszólag pompás tevékenységek sora, valójában rengeteg társadalmi munkát jelent. Megfigyelte, hogy a folyamat során az egyesület életét segítő „háttérmunkások” személye mindig változik, aktuális élethelyzetüktől függően segítik a szervezetet, s kisvártatva átadják a munkát utódjaiknak.

A feladat ebben az időszakban is főként a fesztiválok megszervezése volt, az egyesület lehetőségeihez képest a szervezetfejlesztés, valamint a Diákszínház hírlevél éltetése. Még reggeli beszélgetős műsorban is helyet kapott a diákszínjátszás propagálása, hogy minél több emberhez eljusson, újra és újra magyarázva, hogy mit jelent az a szó, diákszínjátszás. Ilyen tévéműsorok voltak a Gubancok vagy a Szóbazár, de még a Pesti Estben is lehetett cikkezni a diákszínjátszásról. Tehát az ODE önmagáról nem csupán a tagság irányába, hanem a világ számára is kommunikált.

A beszélgetés során fény derült arra, hogy ezekben az években továbbra is fontos, hogy a zsűriben neves színházi szakemberek helyezkedjenek el: Fodor Tamás, ifj. Bagossy László, Lukáts Andor, Csányi János és Lengyel Pál neve hangzott el. Meghatározó lehetett, hogy elismert szaktekintélyek beszéltek diákszínjátszók munkáiról, professzionális és sokszor kegyetlenül őszinte elemzésekbe fogtak. Ez a feszültség esetenként komoly kellemetlenségeket szült az érzékeny lelkű csoportvezetőkben. A versenyjelleget próbálta a vezetőség enyhíteni, mégsem született erről konszenzus, pedig még a díjazás elvetése is felmerült. A diákok örülnek, ha jutalmazzák munkájukat, és természetesen nagyon el tudnak keseredni, ha a fontosabb okleveleket más csoportok kapják. Mindez a csoportvezető-rendezők munkáját is nehezítette.

Ekkor a művészeti és nem művészeti kategóriák ugyanúgy megmaradtak, tovább élesítve a két csoportosulás közti szakadékot. Ezekben az években az ODE rendezvényein az egyetemista színjátszás is kicsit összemosódott a diákszínjátszással.

Elmondható, hogy a fesztiválok támogatása pozitív helyzetbe került az állam által, így viszonylag könnyen lehetett forráshoz jutni. Új igényként merült fel a találkozók megfelelő helyszínének kiválasztása, a színházi körülmények megteremtése. Csurgó ilyen szempontból már biztos pontnak minősült.

Az előző elnökség idején az EDERED-del már felvette a kapcsolatot az ODE, Vidovszky György vezetésének idején pedig mindez kiteljesedni látszott. Az első ilyen jellegű, hazai szervezésű európai találkozó is megrendezésre került, kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de ezáltal a nemzetközi köztudatba is bekerült a magyar diákszínjátszás híre.

Úgy tűnik, az egyesület megérett rá, hogy rajta keresztül a diákszínjátszás fogalmát tudatosan kezdjék boncolgatni, arról a különbségről értekezni, miben hasonlít/különbözik a kőszínháztól: kísérletező, sokszor szemtelenül merész.

„Az iskola feladatát végezzük el kicsiben”

Gyombolai Gábor idején az „odézás” már fogalommá vált. Ő volt az ODE ötödik elnöke. Ebben az időszakban a fesztiválok fejlesztése előtérbe került, fontos szempont volt, hogy miként lehet tartalmas programot ajánlani ennek a közegnek. Így az előadások mellett koncerteket, improvizációs programokat/versenyeket szerveztek vagy épp a produkciók közt hosszabb szünetek tartottak a spontán beszélgetések kialakulásáért. Egyre tudatosabb formát öltött ez a terület is, s végre verbalizáltak egy régi problémát: versenyről beszélünk vagy művészeti találkozóról?

Az akkori választmány célja még mindig az volt, hogy a fesztivál versenyjellegét csökkentse. Az előző konfliktusból is adódott egy újabb nehézség felfedezése, miszerint a csoportok motivációját is életben kell tartani, ezáltal a régiókat is szükséges erősíteni. Egy-egy csapat az országos rendezvényeken az élményszerzés mellett rengeteget tanult, mely a következő évekre a csoportkohézió szempontjából is meghatározó lehetett. Így próbáltak arányosítani a továbbjutó csapatok mennyiségében. A fesztiválok csurgói bázisa ekkor került át Dombóvárra. Míg előtte kevesebb zökkenővel lehetett pénzhez jutni, Gyombolai Gábor elmondja, hogy abban a korszakban elzárták a pénzcsapokat, nem volt automatikus, hogy a diákszínjátszást támogatják.

A korábbi hagyomány kicsit elhalványult, de most újra elkezdték szervezni az ODE-tábort, ahol már a diákszínjátszásból „felnőtt” szakemberek tartottak foglalkozásokat, köztük Hajós Zsuzsa és Perényi Balázs is.

Az ODE egyik nehéz korszaka volt ez, hiszen a korábban alulról jövő kezdeményezésekből kialakultak a hagyományok, melyekbe az újabb generációk belecsöppentek, így az a fajta „mi-tudat”, ami korábban az egyesületet jellemezte, emlék maradt csupán. A tagsági aktivitás csökkenni látszott, miközben olyan diákszínjátszó-rendezők nevei kerülnek elő az interjúban, akik azóta is ennek a szakmának jeles képviselői: Vidovszky György, Perényi Balázs, Sereglei András, Lukács László, Egervári György, Keserű Imre, Dózsa Erzsébet, Szebeni Zoltán, Szurmik Zoltán, Matos Ibolya.

A diákszínjátszás definíciója tovább formálódik: értelmi, érzelmi életre nevelő tevékenység, a személyiségfejlesztés továbbra is célja, s egy megjelenési formája, hogy esztétikai minőséget is képvisel. Gyombolai Gábor tehát a pedagógiai szempontokat helyezte előtérbe, bízva az autonóm emberek közösségében.

„Folyamatosan újra fel kellett fedezni a körülöttünk lévő világot”

Golden Dániel az ODE hatodik elnöke volt, elődeihez képest az eddigi leghosszabban – hat évig – betöltve ezt a pozíciót. Nagyon komoly elképzelései voltak, miután átvette a vezetést Gyombolai Gábortól és Telegdy Balázstól: nagyon tudatosan a konkrét szervezetfejlesztést tűzte ki céljául, preferálva a munkamegosztást.

Az akkori választmányra maradt fesztiválhagyományból nehéz volt kitörni, kiváltképp abból a sűrű időszakból, amit a fesztiválszervezés, lebonyolítás és utómunka jelentett. Ez hosszútávon a humánerőforrást is amortizálja.

A szervezet irányításának átvételét is a tudatosság övezte, ahogy a vezetés továbbadása is (Hajós Zsuzsa számára) a folytonosságot, utánpótlás nevelést jelentette. A tudásátadás is hangsúlyos volt Golden Dánielnek, aki később mint felügyelőbizottsági tag még hat évig nyomon követte és segítette az ODE munkáját.

A problémák ismét egy kicsit másként jelentkeztek, hiszen a változó tagság nem a biztos bázist, az állandóságot jelentette, valamint a szponzorokat sem lehetett megtalálni, mert az ODE nem tudott „látványos kirakatot” felmutatni.

Eljött az idő, amikor a jócskán felgyülemlő adminisztrációs ügyeket rendbe kellett tenni, mert a pályázati forrásoknak mindez előfeltétele volt, kiderült, hogy ez még mindig az elnökre mért feladatok egyike. A tagság inaktivitása ebben az időszakban is látszik. Ekkor már „szigetekről” beszélhetünk, műhelyekről, meghatározó helyszínekről és diákszínházi szakemberekről.

Fontos előrelépésnek tekinthető, hogy sikerült megteremteni egy félállásnyi pozíciót azért, hogy az ODE ügyeiért dolgozók közül legalább egy ember anyagilag is megbecsült lehessen. A feladatkörök létrehozása és a hozzárendelt felelősök segítettek abban, hogy a munkamegosztás és a feladatellátás gördülékenyebben menjen. A régiós aktivitás ellenben nagyon kiegyenlítetlennek bizonyult, ami a későbbiekre nézve se volt túl biztató.

A rendszerezésben meghatározott széles feladatkörök közé tartozott: kommunikáció, szerkesztői feladatok a műsorfüzetek kapcsán, képzés jellegű események, fesztiválrendszer átláthatósága, belső pályázati rendszer a megfelelő regionális és országos találkozók lebonyolítására. Az időnként előbukkanó gondok mellett ismét színessé vált az ODE élete. A kapcsolati tőke segítette a forrásokhoz vezető utak megtalálását.

Az első honlap is életre kelt diakszinhaz.hu címmel.

A zsűrizés, értékelés kérdése szintén az öröklött problémák körébe tartozott, a kvótarendszer felállítása segített ennek enyhítésében, de a versenyszellem kiirtása még így sem sikerült. Az értékelő szakemberek szavai sokat jelentettek a csoportvezetők számára, így az ez irányú érzékenység továbbra is fennállt.

„Minden úgy van, ahogy lehet”

Hajós Zsuzsa, az ODE hetedik elnöke rövid ideig töltötte be ezt a pozíciót, ám mire vezetői szerepbe került, már rég a szervezet aktívan tevékenykedő tagja volt. Diákként is megérintette az „odézás” szele, pontosan tudta tehát, vezetőként milyen feladatokat vállal magára.

A beszélgetés során ismét felmerült a tagság folyamatos cserélődése mint olyan tény, egyben probléma, amin soha nem lehet változtatni. Hajós Zsuzsa szerint leginkább konkrét feladatokkal kell ellátni az önmagukat aktivizáló diákokat.

Azt a problémát viszont lehet és kell is feloldani, hogy az elnök és vele együtt a vezetőség is sokadik állásaként végzi a munkáját az ODE-ban, nem is számonkérhető egyelőre, hiszen ehhez képest is a lehető legtöbbet próbálja hozzátenni az egyesület életéhez, még ha az időnként úgy is tűnik, hogy csak félgőzzel történik.

A tervek között szerepelt a régiós központok létrehozása, a fesztiválok átszervezése. Ez utóbbinak az volt a célja, hogy minél több csoport mutatkozhasson meg. Végül keletkezett egy olyan találkozó, ahol improvizációk alapján készülő életjátékokat mutattak be, és megrendeztek egy másik, írott szövegek alapján készülő fesztivált is. Egy harmadik, a Lehetőségek Fesztiválja is létrejött, ahova olyan csoportokat hívtak, akik még soha nem vehettek részt országos rendezvényen. Nekik előadásra és csoportra szabott kétnapos tréninget tartott Perényi Balázs, Keserű Imre és Tóth Miklós.

A zsűri megreformálására is szükség volt: az idősebb, rutinosabb szakemberek mellé fiatalokat hívtak. Úgy tűnik, ekkor már azt is tényként kezelik, hogy a zsűri egyszerre jó is és rossz is, hisz mindig lesz, akinek kedvezőeket mond és lesz, akinek nem. Ám az, hogy olyan szakemberek értékeljék az előadásokat, akik a diákokra is, és nem csupán a produkciókra koncentrálnak, progresszívnek tűnt. Újra létrejött az ODE-tábor, amelyet a vezetőség fontosnak talált azért, hogy a diákok minél többféle látásmóddal, sok szakemberrel találkozzanak, ám a tagság számára nem ez lett a legfontosabb, hiszen a fesztiválnak sokkal korábbra nyúló hagyománya, tétje volt.

Az ODE-identitás erősítése fontos feladattá vált. Ezt szolgálta volna a különböző kedvezményekre jogosító ODE-kártya is, mely végül érdeklődés híján csak terv maradt.

A fesztiválok helyszíne továbbra is vita tárgya volt, miközben Dombóvár rendelkezésre állt, noha bizonyos régiók szempontjából az utaztatás nagyobb költségekkel járt, mint mások részéről.

A sok ötletelés ellenére ismét nehézzé vált az egyesület anyagi helyzete. A „humánerőforrás” is a végét járta, s az ODE életében először merült fel, hogy ekkora bizonytalanságban meg kéne szüntetni az egyesületet.

A képzések fontossága inkább csak beszédtéma maradt, hiszen a műhelyek tették a dolgukat, nevelték a következő korcsoportot, és a mester-tanítvány viszonyból adódó stúdium az ODE képzésszervezésétől függetlenül is működött.

„Az a jó fesztivál, ahol változás történik a csoport életében”

Farkas Atilla az ODE nyolcadik elnöke volt. Akkor vette át a szervezet vezetését, amikor az egyesület nagy bajban volt, és nem szerette volna veszni hagyni. Hajós Zsuzsától kezdve már olyan vezetők erősítik az egyesületet, s számolnak be az ODE éveiről, akik miközben diákszínjátszók is voltak, már középiskolásként is hallottak az egyesületről.

Újabb probléma ütötte fel a fejét: a választmány tagjai számára – bár különböző régiókat képviseltek, ami önmagában nagyon dicséretes és körültekintő – problémát jelentett az ügyintézésben a fizikai távolság.

A Lehetőségek Fesztiválja tovább élt ebben a korszakban és a mentorált nyári táborok is megmaradtak. Farkas Atilla úgy gondolkodott, hogy a találkozókat mindenképpen meg kell menteni, hisz a legtöbb csoport ezért dolgozik egész évben, a diákoknak, csoportvezetőknek is fontos találkozási pontot jelent az országos rendezvény, ez az egyik legnagyobb értéke az egyesületnek.

A csoportok száma csökken ezekben az években, miközben gyanús, hogy sokkal többen tevékenykednek diákszínházi szektorban. Az ODE működése belterjessé válik, hiszen a jól bejáratott csoportok/műhelyek jelen vannak a rendezvényeken, ám sokan kiszorulnak, ez motiválatlanságot eredményez. Az, hogy a választmány tagjai szinte minden régióban jelen vannak, segíthet a helyi identitást erősíteni, ráadásul olyan személyek ők, akik az adott időszakban meghatározók a diákszínjátszás területén.

Farkas Atilla elmondása alapján a küldöttgyűlések állandó témájává vált a zsűrizésről és a díjazásokról szóló ventillálás. Miközben a legtöbb csoportnak a fenntartója felé el kell számolnia, és jól jön, ha egy oklevéllel térhet haza az adott fesztiválról, a versengés kontraproduktív a folyamat egészét tekintve. A szűk pályázati keretek a túlélést éppen meg tudták segíteni, az ügyvivő személy kapott némi jelképes összeget munkájáért, de továbbra is mindenki társadalmi munkában végezte dolgát.

„A színház segít megőrizni emberi mivoltunkat”

Sárosi Gábor az ODE kilencedik elnökeként még mindig legfőképpen az egyesület megmentésével foglalkozott. Eljött az idő, amikor a vezető elutazott minden régióba, és megpróbálta összegyűjteni a helyi szintű problémákat, a diákszínjátszás aktuális ügyeit. Úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy Győr és Pécs igazán nyitott műhelyként nyilvánultak meg, ahol szerinte az utánpótlás nevelésnek különösen nagy gondot szentelnek.

A pénzügyi nehézségek korszaka tovább folytatódott, sok minden a látszatígéretek szintjén maradt, a kapcsolatépítés egyre nehezebben ment. Az elnök által javasolt etikai kódex megosztotta a tagságot, végül nem látott napvilágot, de a minősítés és zsűrizés kérdése napirenden maradt. Egy évre a minősítéseket eltörölték, de ez sem működött.

A tagság az eddigieknél valamivel jobban képviseltette magát, járt közgyűlésekre, hogy érdemi témákról vitatkozzon. Az ODE arculata elkezdett változni, színesebb és vidámabb próbált lenni.

A folyton megújuló tagság, a diákság jelenléte vagy épp jelen nem léte ismét fennakadást jelentett. A középiskolások az előzmények ismeretének hiányában több fontos kérdésekben nem biztos, hogy feltétlenül felelősségteljes döntést tudnak hozni, ám az általuk tapasztalt problémák és igényeik artikulálása végett egyre fontosabbá válnak a megnyilvánulásaik.

A képzésekkel komolyabban kezdtek foglalkozni, de egyre problémásabbnak tűnt a tény, hogy fogynak a fesztiválra jelentkező csoportok.

Az ODE-táborról Sárosi Gábor azt mondta, hogy mivel sok-sok műhely szervez önállóan, évente tábort, így kevésbé lenne rá igény, ezért erre nem fektettek nagy hangsúlyt. Ellenben az EDERED-del újra felvették a kapcsolatot, és 2017-ben magyar diákok is részt vehettek Dániában, az aalborgi találkozón.

„Legyen mindez a kulturális alapellátás része”

Tóth Zoltán vezetésével közeledünk a jelenhez. Az ODE tizedik elnökeként 2017-2023 között vezette az egyesületet, és sok mindenben változást hozott a szervezet életében.

Mesélve diákszínjátszós éveiről kiderült, hogy egykori csoportvezetője, Leszkovszki Albin nem színészeket nevelt, hanem a közösségi identitás megteremtésére sarkallta őket. Az interjú alapján körvonalazódik, hogy a regionális találkozókat egészségtelennek élték meg a versenyjelleg miatt. Önálló véleményt formál a zsűriről, amelynek a mindenkori meglátásai fontosak, de mégiscsak egy a sok közül, és ezt helyén kell tudni kezelni csoportvezetőként is, és a diákoknak is (vezetőjük által).

Végleg kiderül az ODE-ról, hogy ez extrém társadalmi munka az elnök részéről. Mérföldkőnek bizonyult a szervezet életében, hogy sikerül olyan forrásokhoz jutni, amelyek nem lenullázzák a tevékenységet, hanem a jövőre nézve is biztatóak.

Ismét kezdetét vette az egyesületen belül a munkamegosztás: minden területnek van önálló felelőse. Az RDT-kről készülnek írások, melyek a Kaposi László által szerkesztett Drámapedagógiai Magazinban is megjelennek. A választmányi tagok között szinte minden régió képviselteti magát továbbra is. Bár a versenyjelleget annyi év után még mindig nem sikerült teljesen kiiktatni, az egyesület e téren is igyekszik innoválni. Tóth Zoltán az első elnök, aki fontosnak találta hangsúlyozni, hogy a választmánnyal közösen hoznak döntéseket, miközben értelemszerűen a felelősség a mindenkori vezető vállán nyugszik.

A fesztivál fejlesztéséről folyó gondolkodás nem állt meg. Az Országos Diákszínházi Fesztivál és az Országos Diákszínjátszó Találkozó kétféle lehetőséget is biztosít a csoportok számára. Sőt, hosszú távon az a terv, hogy az ODT valójában egy tábor legyen a csoportok számára, ahol együtt alkothatnak a résztvevők. Valamint az is cél, hogy a regionális rendezvényeket befogadják a nemzeti színházak.

A feladatkörök ismét növekednek, hiszen a fesztivál mint érték megtartásán túl az ODE-tábor ismét létrejött, többféle programlehetőséget kínálva. A kommunikáció érdekében a honlapok is frissültek (egy általános és egy kifejezetten a fesztiválra koncentrálva). Kisfilmek és videóportrék készültek az identitásképzés újjáélesztése végett. A YouTube-csatorna, Facebook– és Instagram-oldal működtetése is bekerült a feladatok közé. ODE Egyetem néven a képzések akkreditációja is kezdetét vette. Mindezekre azért van szükség, hogy a tagság is lássa, hogy az ODE él és virul, érdemesnek találják arra, hogy ismét csatlakozzanak a szervezethez, aktivizálják magukat, csoportjaikat a vezetők, s hogy újra virágozzék a hazai diákszínjátszás.

„Elengedhetetlenné vált, hogy a fenntarthatóságra összpontosítsunk”

Szakmai tevékenységeimről itt lehet bővebben tájékozódni.

A KÖVETKEZŐ 3 ÉV FEJLESZTÉSI TERVE

2013 óta vagyok az ODE választmányi tagja, mely időszak alatt 4 elnök indulását és zárását követhettem nyomon. Közös volt bennük a hazai diákszínjátszás iránti ügybuzgóság, tettrekészség, elszántság. Többnyire azonos volt bennük, hogy a folyamatosan változó gazdasági helyzetben kiszámíthatatlannak vélték a tervezést, előretekintést. A jelenlegi pályázati keretezés ellehetetleníti az egyesületi létezést, melyet a továbbiakban szükséges az ODE működésének szempontjából is újragondolni.

 Az utolsó érában megtapasztalt gyökeres szervezeti változást az egyesületben a továbbiakban is fontosnak találom megtartani, mely magában foglalja, hogy a feladatköröket (kommunikáció, fesztiválok előkészítése, szervezése, egyesületi működési- és gazdasági tevékenységek) érdemes felosztani, tehát (a) csapatmunkában gondolkodni (Balla Richárd, Fekete Anikó, Jászay Tamás, Tóth Zoltán).

 A kiszámíthatatlan gazdasági helyzet miatt, s a szervezet épségben tartása érdekében javaslom a diákszínjátszáshoz kapcsolható egyéb, előző években kimunkált feladatok (Gála, ODE Egyetem, ODE Tábor) csökkentését, vagyis a közeljövőben (b) az ODE legfontosabb tevékenységére fektetni a hangsúlyt (RDT, ODF szervezése és lebonyolítása), s egy gazdaságilag is kedvezőbb időszakban előbb említett feladatok fokozatos visszaépítését. Jelenleg az ODE minden lehetséges fórumon igyekszik pályázni, azonban nem biztosított és automatikus a forrásteremtés.

 Ezek alapján elengedhetetlenné válik, hogy (c) a fenntarthatóságra összpontosítsunk, s közösen találjunk megoldásokat a felmerülő problémákra, ilyen például az a tény, hogy a regionális találkozók előkészítését már az őszi időszakban érdemes elkezdeni, a jelentkezési díjat emelnünk szükséges, s ennek egy része a fesztiválok lebonyolítását, másik része az egyesület működését tudja majd biztosítani. Mindezekhez nélkülözhetetlen (d) a régiós szervezőkkel történő aktívabb kapcsolattartás, hiszen ők ismerik az RDT-k helyszíneit, adottságait és tudnak a diákszínjátszó csoportvezető-rendezőkkel napi szintű kapcsolatba kerülni.

Nem elhanyagolható a diákok megszólítása sem. Facebook, instagram oldalunkon napi szinten nagyon sok hírt közzéteszünk. Honlapunkat is folyamatosan minőségi tartalmakkal frissítjük, e-mailben pedig tartjuk a kapcsolatot az aktív és egykori diákszínjátszó csoportvezető-rendezőkkel. Mégis úgy vélem, a középiskolás korosztálynak sokkal többet kellene tudnia az ODE-ról, s egyébként is többnyire köztük találhatóak a következő generációk diákszínházi csoportjainak vezetői, alkotói, s nekünk a hazai diákszínjátszás utánpótlásának neveléséről is gondoskodnunk szükséges. Az diákok platformja pedig nagyrészt a (e) TikTok, így érdemes volna ezen a felületen is aktívan jelen lennünk.

Tehát a következő időszakban elnökként a választmány tagjaival a következőket tartanánk szem előtt:

1. csapatmunka,
2. az ODE legfontosabb tevékenységére fektetni a hangsúlyt (RDT, ODF szervezése és lebonyolítása),
3. fenntarthatóság közös kidolgozása,
4. a régiós szervezőkkel történő aktívabb kapcsolattartás,
5. TikTok felület