A sárbogárdi, egyben az országos diákszínjátszás kiemelkedő alakja Leszkovszki Albin.[1] A sárbogárdi színjátszás kezdete 1964, amikor Leszkovszki Albin az első csoportját elindította a helyi Petőfi Sándor Gimnázium tanáraként. Magukat Sárbogárdi Petőfi Színpadnak[2] nevezték el. A foglalkozásokat a József Attila Művelődési Házban tartotta, ahol hetente kétszer három órára találkozott egy csoporttal. A sárbogárdi diákszínjátszás hagyományai az irodalmi színpad műfajában gyökereztek. Leszkovszki szerint „[e]gy színjátékot létrehozni nagyon összetett dolog: szöveg, cselekmény, térforma stb. Irodalmi színpad volt a kezdet kezdetén: kiálltak néhányan, és szöveget mondtak. Ott semmi színjáték nem volt, csak szó. Innen kellett eljutni odáig, hogy előadásokat hozzunk létre. Ezt autodidakta módon sajátították el az emberek.”[3] 1996-tól, amikor a nyolcosztályos középiskolai képzés megjelent a gimnáziumban, két csoporttal dolgozott.
Leszkovszki Albin tevőlegesen részt vett az 1956-os forradalomban, a debreceni megmozdulások aktív alakítója volt. Emlékezetes esemény, hogy a tüntető tömeg előtt ő szavalta el a Nemzeti dalt. Ezután, megtorlásképp, egy Sárbogárd melletti kisvárosba küldte az akkori államhatalom tanítani. A sárbogárdi diákszínjátszás tehát a „büntetésnek” köszönheti elindulását. Leszkovszki Albin erre az időszakra így emlékezik vissza Tanár voltam című könyvében: „A hatvanas évek vége a színjátszó mozgalom sodró erejű hatása jegyében telt el számomra. A fiatalok irodalomtolmácsoló áramlata nagyon gyorsan országosan szervezett tevékenységgé vált. Mindenütt csoportok alakultak, találkozókra, seregszemlékre került sor. Néha meglegyinti a társadalmat valami szellemi izgalom, mint mikor a jéggel borított téli világba besuhan az első tavaszi szellem. (…) Izgatott csoportok toporogtak a színpadbejárat előtt, várva a fellépést. A nézőtéren ült a zsűri, körülötte diákhad izgult, lelkesedett vagy fitymált. Csurgón, az országos diákszínjátszó napokon kevesebb külsőséggel folytak a bemutatók. Délutánonként folyamatosan követték egymást a csoportok. A nézőtér remek, igen érzékeny, mindig zsúfolt. A szünetekben megtelik a kisváros diáksággal, csoportosan kószálnak, énekelnek, viháncolnak, nagyokat nevetnek. A középiskolások tömeges jelenléte megvarázsolja a helység hangulatát.”[4]
Első rendezése, a Papírvirágok című előadás ironikus, gúnyos módon mutatta be a szocializmus viszontagságait. Előadásai közül kiemelkedik az 1977-es János vitéz, amelyben „[d]íszletet nem használtak, pusztán egy üres térben játszottak (…). A játszók nem abban az értelemben játszottak szerepet, ahogy a színészeknek egy teljes előadáson átívelő karaktert kell kibontaniuk. Egy kopott kalap lett a ’főszereplő’, ugyanis akinek az a fejére került, ő jelenítette meg Jancsit. Így az együttes majd’ minden tagja belebújhatott Jancsi szerepébe, s ez azt is jelentette, hogy ha a főszereplő változik, a többi jelentősebb szerepet is lehet cserélgetni. Értelemszerűen nem a teljes Petőfi-művet mondták el, hanem a dramaturgiailag lényeges részletek felvillantásából állt össze a történet. A gyerekek a felvett alakokban is elsősorban magukat adták, azaz nem csupán szerepet játszottak, hanem érzékeltették is viszonyukat a szerephez. (…) Ez a játék mindenestül az övék volt. Így nem egy mű interpretációját láttuk, hanem egy művet, ami róluk szólt: az ő szabadságvágyukat, kitörési vágyukat, pimaszságukat mutatta meg, ami persze Jancsi pimaszsága is volt egyben.”[5] Az előadás több nemzetközi fesztiválon is szerepelt és díjakat nyert.[6] Leszkovszki egy interjúban így jellemezte az előadást: „Ez a játék egy igazi diákmarháskodás volt, de ugyanakkor tükrözte a Petőfi-szellemiséget: Jancsi minden helyzetből győztesként kerül ki.”[7] Ez az előadás volt az első olyan diákszínjátszó előadás, amelyet a televízió is rögzített, és rendszeresen adta is.
Leszkovszki Albin diákszínházi formanyelvére a folyamatos kísérletezés volt jellemző. Jó példa erre A per című előadás, amelyben a nézők az esküdtek szerepébe léphettek be. A csoportvezető-rendező mindig kereste, hogyan lehet megbontani a nézőtér és a színpad egységét (jó példa erre, amikor egyik előadásuk helyszíneként egy aulát jelölt ki, amelyről később belátta, hogy nagy hiba volt: a tér kötetlensége miatt a nézők is kötetlenül kezdtek el létezni a nézőtérnek kijelölt részen; de játszottak Dekameront egy fürdőben, Karnyónét és Rómeó és Júliát iskolaudvaron, Szentivánéji álmot egy domboldalon[8]), illetve hogyan válik egy egyszerű jel szimbólummá a színpadon.
Előadásainak szövegkönyvét ő írta[9], azonban mindig nagy teret engedett a játszóknak, hogy saját gondolataikat csempészhessék bele az előadásba. Munkamódszerére az elmélyült szövegértelmezés volt jellemző: volt, hogy hónapokig csak olvasta a csoporttal az anyagot, amiből később előadást csináltak. Egy helyen így ír erről a módszerről: „Szavanként szétszedtük, aztán összeraktuk a darabok szövegét, latolgattuk, kihez szólnak, miért, hogyan.”[10] Alapi Tóth Zoltán szerint az adta meg az előadások erejét, hogy a játszók „egyek voltak Albinnal.” A közös gondolkodás, beszélgetés annyira közel hozta a csoportvezetőt és a játszókat, amennyire csak lehetett. A csoport együtt lélegzett Leszkovszki Albinnal. Szerinte a sárbogárdi színjátszók azt sajátíthatták el tanáruktól, hogy merjenek bátran rákérdezni az őket körülvevő világ dolgaira. Színházesztétikailag a szegényszínházhoz álltak legközelebb a darabok, azonban ez nem tudatos rendezői döntés eredménye volt. Ahogy Leszkovszki mondja: „Soha nincs díszlet, jelmez az előadásaimban, nincs hozzá tehetségem, hogy ezt megtervezzem. A szervezés mindig is nehézséget jelentett.”[11] Arról beszélhetünk tehát sokkal inkább, hogy a kényszerhelyzet szülte ezeket a színházi megoldásokat.
Csoportjaival rendszeresen fellépett az 1972-től évente megrendezésre kerülő kazincbarcikai amatőr színházi fesztiválon, amely rendezvény tizenkét tagú zsűrijében is helyet kapott.[12] Első kazincbarcikai előadásuk a Gróffiú volt, amelynek alapja A három gróffiú című népmese volt.[13] A fesztiválon számos más előadását is díjazták. Visszaemlékezése szerint ezen a fesztiválon a kádári diktatúra alatti élet korlátolt szabadságélményét tapasztalhatták meg a résztvevők.[14] Ahogy írja: „Kazincbarcikán mindenki mindenkinek a barátja volt, ki nem mondott testvériség légköre vett körül bennünket.”[15]
A műhely története tulajdonképpen egy nagy, folyamatos, végeláthatatlan korszak. Leszkovszki Albin ugyanazt csinálta 1964-ben, mint 2014-ben, amikor visszavonult a tanári pályától: gyerekekkel beszélgetett, gondolkodott, közösséget kovácsolt, alkotott. Nehéz lenne ezt az ötven éves tanári pályát korszakokra osztani, talán nem is lehet.
Leszkovszki Albin nyaranta egy színjátszó táborban is találkozott a színjátszókkal. Ez a tábor Dunaújvárosban került minden évben megrendezésre, ahol a gyerekek a város színészeivel dolgozhattak együtt (akik egyébként Albin régi tanítványai voltak). A táborban napi hat-nyolc órát próbáltak a diákok, többek között Shakespeare Szentivánéji álom és Vihar című drámájával is foglalkoztak az évek során.[16] A tábor végére mindig egy előadás készült el, amelyet évközben is játszottak a Bartók Színházban.
Sárbogárdi diákszínjátszók voltak többek között: Boda Gábor építész, Müller Viktória történész, Alapi Tóth Zoltán tanár.
Alapi Tóth Zoltán szerint „[a] kisebb drámás közösségeknek van sajátos identitása, de a sárbogárdi más: minden generációból, évtizedekre visszamenően rendszeresen találkoztak az egykori és az új színjátszók.”[17] Leszkovszki Albin volt színjátszói évről évre összejárnak, generációtól függetlenül. Örökségét lánya, Leszkovszki Anna vette át, és igyekszik életben tartani a sárbogárdi diákszínjátszást. Azonban ez az örökség nem csak helyhez kötött. Ezt Leszkovszki Albin minden színjátszója viszi magával, dolgozzon bár az élet bármely területén.
IRODALOMJEGYZÉK
Fekete Anikó, Generációk diákszínháza, Aktivitás Alapítvány, Budapest, 2018.
Fekete Anikó, Generációk diákszínháza II., Aktivitás Alapítvány, Budapest, 2020.
Leszkovszki Albin, Tanár voltam, Kairosz Kiadó, Budapest, 2015.
Jászay Tamás, ODE 30 – A hazai diákszínjátszás harminc éve, Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, 2019.
[1] A műhelyportré Tóth Zoltán drámatanár, az Országos Diákszínjátszó Egyesület elnökével készült beszélgetés alapján íródott.
[2] Leszkovszki Albin: Tanár voltam, Kairosz Kiadó, Budapest, 2015. 191.
[3] Fekete Anikó: Generációk diákszínháza II., Aktivitás Alapítvány, Budapest, 2020. 22.
[4] Leszkovszki i.m. 185.
[5] Fekete Anikó i.m. 8-9.
[6] Fekete Anikó: Generációk diákszínháza, Aktivitás Alapítvány, Budapest, 2018. 58.
[7] Fekete Anikó 2020, 23.
[8] Leszkovszki i.m. 186 és 195.
[9] Uo. 192.
[10] Uo.
[11] Fekete Anikó 2020, 24.
[12] Leszkovszki i.m. 186.
[13] Fekete Anikó 2020, 23.
[14] Leszkovszki i.m. 187.
[15] Leszkovszki i.m. 188.
[16] Leszkovszki i.m. 195.
[17] Jászay Tamás, ODE 30 – A hazai diákszínjátszás harminc éve, Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, 2019. 76.