Ha a győri gyermek- és diákszínjátszó életet vizsgáljuk, mindenképpen egy több műhelyből álló, egymással szoros kapcsolatban létező közösséget kell áttekintenünk. A hazai drámapedagógia nagy korszakában indult műhelyek ezek, amelyek a mai napig diákok sokaságát mozgatják meg a városban. Mindez pedig nem lenne elképzelhető tudatos szakemberek építő munkája nélkül.
A győri színjátszás több szálon nyúlik vissza az időben, az eredő azonban a nyolcvanas években, az amatőr, progresszív kezdeményezések felfutási időszakában kereshető. Bauer Ildikó Nessie visszaemlékezése szerint a nyolcvanas években működő Alfa Lakásszínház volt az az alternatív műhely, ahol számos, a művészetek iránt érdeklődő fiatal találkozott egymással. A Lakásszínház példája jól mutatja, hogy bizonyos keretek között az amatőr mozgalomnak mekkora játéktere tudott lenni ebben az időben. Nessie a főiskolai tanulmányai alatt kapcsolódott be a Benkő József „Bozsó” által vezetett műhely munkájába, ezzel pedig nem volt egyedül. Számos egykori Arrabonás diák talált rá az Alfára, amely ekkor egy száznegyven négyzetméteres polgári lakásban működhetett, gyakorlatilag mindenféle ellenőrzés nélkül, így biztosítva minél nagyobb teret a kísérletezésnek. Nessie az itt szerzett tapasztalatok után csatlakozott be csoportvezetőként az Arrabona munkájába.
Az Arrabona Diákszínpadot 1965-ben Benkő József alapította. Habár kezdetben felnőtt társulatként működött, a csoport 1976-tól gyermekszínjátszó tagozattal bővült Csobod Tibor és Zugmann Zoltán vezetésével (1986-ig).[1] Frankó Katalin 1984-ben, hatodik osztályosként csatlakozott a Gyermekek Házában (akkori Úttörő Háza) működő műhelyhez. A színpadvezető munkáját Bauer Ildikón kívül Balázs Lívia, Balogh Zoltán és Zugmann Zoltán segítették, a diákoknak így folyamatosan több szakemberrel volt lehetőségük dolgozni a heti két, egyenként háromórás próba keretein belül.[2]
Az Arrabona Diákszínpad előadásai a kezdetektől meglehetősen sokféle formai megoldással dolgoztak. Csobod Tibor egyik legtöbbet hivatkozott rendezése például egy Shakespeare-beavató volt, amelyet különböző iskolás csoportok tekintettek meg azért, hogy a reneszánszról tanuljanak. Ez a formai sokszínűség szervesen kapcsolódik a korszak kísérletező, pedagógiát és színházat egyaránt működésbe hozó légköréhez. Hasonló kezdeményezések történtek Debrecenben a Főnix Színpad keretein belül, de Patonay Anita 1970-es éveket vizsgáló tanulmányaiban[3] is találhatunk utalásokat arra, hogy ezen formák már a rendszerváltás előtt terjedőben voltak az országban. Az Arrabona Diákszínpadot 1996-tól 2002-ig Tóth Szilvia vezette, az ő hívására csatlakozott Frankó Katalin 1999-ben újra a műhelyhez, immár csoportvezetőként.
Ezen történésekkel párhuzamosan 1991-ben Ladich Artur, a Révai Miklós Gimnázium magyar-történelem szakos tanárának javaslatára Tamás Imre, az intézmény igazgatója „próbaképpen” elindítja az iskolai színkört. Az intézményvezető Wenczel Imrét, az akkorra már számos tapasztalattal rendelkező drámatanárt kérte fel, hogy óraadóként vezesse azt. Az eredetileg pinceszínházként megfogalmazódó terv hamar szertefoszlott, amikor kiderült, hogy az erre a célra átalakítandó tornaterem nem alkalmas színházi előadások lebonyolítására. Egy évvel később azonban mégis elindult a Turmix csoport, és az indulást nem csupán az első siker követi hamar, de a terjeszkedés igénye is. Az első néhány tréning után a csoport létszáma elérte a 60 főt, ezért Wenczel Imre Ladich Arturral megosztva, külön csoportokban dolgozott a diákokkal. Az állandó teremproblémákat már ekkor más intézmények, például a Gyermekek Háza és a BBMMK bevonásával kellett orvosolni. Ladich tanár úr 1993-ban távozott az iskolából, Wenczel Imre pedig egykori gyermekszínjátszóját és versmondóját, Tóth Szilviát kérte fel csoportvezetőnek.[4]
2002-ben a Grácia Alapfokú Művészeti Iskolában Frankó Kata és Tóth Szilvia vezetésével színjátszás tagozat indult, Gyevi-Bíró Eszter kezdeményezésére pedig a Kazinczy Ferenc Gimnáziumban telephelyet létesített a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola (KIMI), amelynek első csoportjait Patonay Anita vezette. Így születtek meg azok az intézmények, ahol a diákok már iskolai kereteken belül, szakmai órákon kerülhettek közelebb a színjátszáshoz. Ezen intézményeknek természetesen nem csupán a dráma és a diákszínjátszás iránti elköteleződés kialakításában, de az utánpótlás nevelésében is fontos szerepük van. A Grácia tánctagozatának osztályai a mai napig sikerrel szerepelnek, a Színjátszó csoport pedig időről időre újra feléled.
Fontos szerepet kapott a diákszínjátszás a tehetséggondozásban is, 2000-ben ugyanis az Oktatási Minisztérium a Révai Miklós Gimnáziumot kérte fel az Arany János Tehetséggondozó Program régiós feladatainak ellátására. 2001-től ennek keretében tíz évig Wenczel Imre volt az AJTP drámatanára és ez időszakban számos fesztiválnyertes előadást vitt színre nagyon sokféle motivációval rendelkező diákcsapattal.
A Révai Gimnázium színköre minden évben szervezett egy „kulturális délutánt”, ahol nem csupán a csoportok mutatták meg egymásnak előadásaikat, de zenélni, verset mondani, (nép)táncolni tudó diákok egyaránt felléptek a szülőknek, barátoknak és pedagógusoknak szóló rendezvényen. Ez az esemény mindenképpen hozzájárult a csoportkohézió erősödéséhez.[5] Tóth Szilvia és Varju Nándor később létrehozta a JER (Játsszuk el röviden!) fesztivált, amelynek célja már a kifelé nyitás (is) volt. Ennek keretében egy napon keresztül három-négy révais, valamint egy-két vendégcsoport dolgozik tíz órán keresztül különböző szakemberekkel egy produkció létrehozásán.[6] 2011 nyarán aztán Tóth Szilvia vetette fel a gondolatot, hogy évente egyszer, egy csornai tábor keretein belül találkozzanak és közösen dolgozzanak a város különböző műhelyeiből érkező diákok. A Győri Eleven Színjátszó Tábor (GYESZT) tehát betetőzte azt a törekvést, hogy a város műhelyei kapcsolódjanak egymáshoz és érdeklődjenek egymás iránt. Bauer Ildikó szerint ezek a törekvések érezhető változást hoztak a diákok egymáshoz való viszonyába is, ez pedig nem csupán a fesztiválokon, de a hétköznapokban is megjelenik: baráti összejövetelek és közös programok szervezésében.
Fontos továbbá megemlíteni az ezekből a műhelyekből kinőtt RÉV Színházat, amely szervezetként számos fenti kezdeményezés szervezője és lebonyolítója, ezek mellett pedig a hazai színházi nevelési élet meghatározó egyesülete, tagjai a győri műhelyek csoportvezetői, drámatanárai.
A győri műhelyekről készült interjúkban és beszámolókban valamiképpen mindig a közösség összetartása és „megtartóereje”[7] kapja a legnagyobb hangsúlyt. Talán ennek köszönhető az, hogy a fenti áttekintésből is látható módon az egykori színjátszók találnak vissza régi műhelyeikhez és viszik tovább azokat. Mostanra egyfajta felelősségteljes hagyománnyá vált ez, ami a helyi műhelyek fenntartásához elengedhetetlen. A Révai Színkörök hagyományait Nagy Zsolt[8], az Arrabonát pedig Balla Richie és Balláné Bálint Bernadett viszi tovább számos szakemberrel kiegészülve.
[1] Tóth Szilvia: A győri Arrabona Diákszínpad története 1996-2005 között. Dokumentációs szakdolgozat. Színház- és Filmművészeti Egyetem Drámapedagógia Szak. Budapest, 2005.
[2]„Ilyen erős megtartóereje lehet egy közösségnek”. In: Fekete Anikó: Generációk diákszínháza 2, 122.
[3] Patonay Anita: Kérdez, és nem állít. Mezei Éva gyermekszínháza 1978-1979-ben. In: Antal Klaudia-Pandur Petra-P. Müller Péter (szerk.): Színházi poltika # politikai színház. Kronosz Kiadó. Pécs, 2018, 209. oldaltól.
[4] http://old.revai.hu/szinkorok/szinkortortenet_1.htm
[5] forrás: Wenczel Imre visszaemlékezése.
[6] forrás: http://www.revai.hu/hun/revais-szinjatszo-korok.html
[7] Idézet Frankó Katalintól. Fekete Anikó i.m. 122.
[8] Forrás: Wenczel Imre visszaemlékezése.