Az Alföld Gyermekszínpad és a Főnix diákszínpad Debrecen megkerülhetetlen gyermek- és diákszínjátszással foglalkozó műhelyei. Vezetőjük 45 éve Várhidi Attila, akinek élete és munkássága alapításuk óta összeforrt a két színpaddal.
Várhidi Attila 1975-ben kezd tanítani a hajdúhadházi Kossuth Úti Általános Iskolában, ahol hetedikeseivel jelentkezik az Úttörő Seregszemlére 1976-ban. Az általuk előadott Lúdas Matyi aztán a pécsi Gyermekszínjátszók és Dramatikus Játszókörök Országos Találkozóján elnyeri a közönség és a szakma elismerését is. A sikert követően Várhidi Attila lehetőséget kap, hogy 1976 nyarán és telén meglátogassa a fesztivál másik sikeres csoportját, a győri Arrabonát, ahol a rögtönzés módszertanának ismeretét mélyítette el. Ugyanebben az évben jelentkezik Thuróczy Györgyhöz, az Alföld Színpad vezetőjéhez a „C” kategóriás csoportvezetői rendezői tanfolyamra, amelynek birtokában már lehetősége van művelődési intézményekben csoportot működtetni.[1]
A Lúdas Matyi sikere nyomán a Lőwy Sándor Úttörőházban (mai Megyeháza) 1976 őszén elindítja a Debreceni Gyermekszínpad Stúdiót. Munkásságukra hamar felfigyel Thuróczy György, akinek hívására a csoport átkerül a Kölcsey Központba és nevet változtat. Így alakul meg a mai napig meghatározó jelentőséggel bíró Alföld Gyermekszínpad.[2]
Az 1978-as Toldi előadás a Gyermekszínpadok Pécsi Országos Fesztiválján elért sikere már korán megalapozta a műhely országos hírnevét. Különösen figyelemre méltó ez annak tudatában, hogy a színpad vezetője, Várhidi Attila saját bevallása szerint csak ezekben az időkben kezdett megismerkedni a gyermek- és diákszínjátszó szakmával. A magyar-történelem szakon végzett színpadvezető ugyanis az 1976-os pécsi országos fesztiválon találkozott elsőként Mezei Évával, Debreczeni Tiborral és Gabnai Katalinnal. Ennek a találkozásnak a hatására került bele a számtalanszor hőskorszaknak nevezett[3] időszak drámapedagógiai és diákszínjátszó életébe. A Népművelési Intézet vezetőin kívül a következő években fontos mentoraivá válnak Montágh Imre, Paál István, Mérei Ferenc, Dévényi Róbert és Ascher Tamás.[4]
A műhely első korszakának legnagyobb sikert és legtöbb szakmai elismerést arató előadásai a Legyek ura (1981) és a Lázár Ervin-mesék (1982) voltak Magyar Attila és Hargitai Iván főszereplésével. Ezután a Hat Jaszohacsi, és a Rátóti csikótojás következett többek között Hajdu Szabolcs, Kálloy Molnár Péter, Szabó Domokos és Szabados Mihály szereplésével. Várhidi Attila ekkor alapozza meg azt a hagyományt, amelynek köszönhetően az elmúlt 40 évben még számtalanszor újra és újra színpadra állította Lázár Ervin meséit és a Rátóti csikótojást.[5]
Az 1970-es, 80-as években országosan megerősödtek az ifjúsági mozgalmak és a művészet hangsúlyos műhelyeivé váltak a különböző alternatív irányzatokban dolgozó formációk. Az új színházi irányzatok elérték Magyarországot is. Várhidi Attila visszaemlékezése szerint Debrecennek kitüntetett helye volt ebben. Kevés olyan külföldi vendégszereplés volt, amit a fővároson kívül ne lehetett volna megtekinteni Debrecenben, ezek az új impulzusok pedig látható módon hozzájárultak a helyi művészet alakulásához. A korszak vidéki művelődési házaiban és színházaiban az akkori kulturális irányelveknek olykor teljesen ellentmondó, újszerű produkciók kerültek bemutatásra, amelyek mindenhol meghatározták a helyi alulról jövő kezdeményezéseket. A gyermek-, diák- és amatőrszínjátszó mozgalmak is ebbe a sorba tartoztak.
Várhidi Attila és az általa vezetett műhely művészeti gondolkodását a kezdetektől egyszerre határozták meg az alternatív színházi újítások, a kőszínházi esztétika és az intézményesülés irányába haladó, egyre erősebb körvonalakkal rendelkező drámapedagógia. A budapesti drámapedagógiával foglalkozó programok, a Stúdió K, Paál István és Keleti István előadásai mind hozzátették a magukét ahhoz a rendezői felfogáshoz, ami aztán a fiatalokkal való munkában fejeződött ki. [6]
Ahogyan azonban az Alföld Gyermekszínpad tagjai elérték a középiskolás kort, szükségessé vált egy, az ő korosztályuknak szóló csoport létrehozása. Így alakult meg 1983-ban a Főnix Diákszínpad, amely még az Alföldnél is több teret volt képes biztosítani a kísérletezésre.
Hajdu Szabolcs, aki hetedik osztályosként először az Alföldben találkozott a színjátszással, majd a Főnix csoportjába tartozott 18 éves koráig, egészen konkrétan ezt, a kísérletezést, a formai sokszínűséget emeli ki az egykori közös munkából. Elmondása szerint ennek egyedülállósága később, a fővárosi színházi élet megtapasztalásával erősödött meg benne: „már mindent kipróbáltunk vagy az Alföldben vagy a Főnixben, amivel a 90-es évek elején Budapesten foglalkozunk.”[7] A különböző kísérleti színházi formákat nehéz számba venni, de a mesejátékok és etűdsorok megszokott jelenléte mellett a tömegeket mozgató forradalmi játék, a musical és a szobaszínház, a saját korában még a mainál is kevésbé elterjedt műfajai egyaránt megtalálhatók.
Ezen kísérletezések pedig láthatóan sikeresek voltak. Nem csupán a csoporton belül, de országos szinten is elismerés tárgyává tették az Alföldet és a Főnixet. A sikerek konkrét hozománya pedig az, hogy a diákok és a csoportvezető még több benyomással, új impulzussal gazdagodott. A kialakulóban lévő hazai diák- és függetlenszínházi fesztiválok, szemlék lehetőséget nyújtottak a bemutatkozásra és a színházi ismeretek tágítására is. Az 1990-ben készült Osztályellenség című előadás az ország számos pontján bemutatásra került Csurgótól Szentesig. Utóbbi helyszínen például a közönség számossága miatt egy második előadásra is felmerült az igény, amit a fáradt diákok először felolvasószínházként próbáltak abszolválni, majd az újra feltámadt játékkedv miatt ez hamar átcsapott az eredeti előadásmódba.
Hajdu Szabolcs szerint a játék szeretetének kialakításán kívül a színházi és összművészeti ismeretekkel való felvértezés a két színpad egyik legfőbb erénye. Az Alföldbe és a Főnixbe ugyanis a kezdetektől meglehetősen vegyes családi háttérrel és érdeklődési körrel rendelkező diákok kerültek be. Ilyen módon Várhidi Attilának nagy hangsúlyt kellett fektetnie nem csupán az összetartó csapat, de a közös esztétikai nyelvet beszélő társaság kialakítására is. A visszaemlékezések szerint azonban ez nem didaktikusan, hanem a hétköznapi tevékenységek közepette, azokba szervesen beépülve, illetve a fesztiválokon való részvétel, az impulzusok értelmezése során történt. Ezen benyomások pedig meglehetősen sokfélék voltak. Egyes előadások ugyanis külföldön (Amszterdam, Párizs) és az országos televízióban (Toldi, Szentivánéji álom, Makrancos Kata) is bemutatásra kerültek.
A hosszú ideje működő műhelyek talán legégetőbb kérdése az utánpótlással kapcsolatos. Az Alföld és a Főnix esetében ez hosszú ideig nem volt dilemma, az utóbbi években azonban Várhidi Attila bevallása szerint szükséges volt erre új megoldást találni. A színházi és filmes világ egyik legmeghatározóbb utánpótlásadó műhelyének azonban nem feltétlenül van könnyű dolga abban, hogy saját továbbélését biztosítsa.
A debreceni irodalmi rendezvényeket szervező Gábor-Tóth Ildikó már régóta több szálon kötődik a két színpadhoz. Visszaemlékezése szerint munkája kezdetén, miután gimnáziumi tanári állásából elhívták, furcsa volt számára, hogy a nyolcvanas években az ő kortársainak részvételével kialakult műhely milyen kevéssé látható a helyiek számára. Ennek megváltoztatására számos eredményes kísérletet is tett, azóta pedig végzett drámapedagógusként (szakdolgozatában a két műhellyel foglalkozott), valamint gyermek- és diákszínjátszó rendezőként kíséri az Alföld és a Főnix munkáját. A műhely vezetője szerint néhány éven belül Ildikó veszi majd át a színpadok vezetését, így biztosítva az újabb évtizedekig való működést.
A gyakorlati munka átvétele mellett Gábor-Tóth Ildikó fontosnak tartja a színpadok történetének áthagyományozását is. Ennek is köszönhető, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemen írt szakdolgozatának témája Várhidi Attila 1976 és 1987 közé tehető gyermekszínjátszó-vezetői indulása. A jelenlegi íráshoz is számos adalékként szolgáló dolgozat mélységekbe menően számol be arról a korszakról, amelyről egyébként nehéz pontos adatokat és objektív forrásanyagot találnunk.
A két debreceni műhely esetében tudatos áthagyományozást és a múlt rendszerezését, szakirodalommá emelését láthatjuk. Fontos azonban, hogy mindeközben a gyakorlati munka egy percre sem torpant meg és a fent részletesen bemutatott hagyományok a gyermek- és diákszínjátszás gyakorlata útján a mai napig folytatódnak.
[1] Gábor-Tóth Ildikó: Katedra és Pódium – Várhidi Attila művészetpedagógiai és gyermekszínjátszó-rendezői indulása (1976-1987). Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Művészettudományi és Szabadbölcsészeti Intézet, Művészettudományi és Médiapedagógiai Tanszék. Budapest. 2021, 9-11.
[2] Uo. 12. oldal.
[3] Gabnai Katalin: Kezdetek, fordulópontok, állomások – a drámaoktatás hazai meghonosításáért. In: Dráma-pedagógia-színház-nevelés. Szöveggyűjtemény középhaladóknak. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. Budapest, 2016, 26.
[4] Gábor-Tóth Ildikó i.m. 12.
[5] Várhidi Attila visszaemlékezése: www.archive.nmi.hu/hu/Lakossagi/Muveszeti-felhivasok-talalkozok/35-eves-az-Alfold-Gyermekszinpad-30-eves-a-Fonix-Diakszinpad
[6] Várhidi Attila. Beszélgetőtárs: Nyári Arnold. In: Drámapedagógiai Magazin. 2005, 2. különszám, 50.
[7] Idézet a Hajdu Szabolccsal 2021. szeptember 20-án készített interjúból.