A dél-dunántúli régió négy meghatározó diákszínjátszó műhelyt tudhat magáénak: Pécs, Dombóvár, Barcs, Sárbogárd. Ez az írás a barcsi és a dombóvári műhely történetét mutatja be.[1]
A barcsi diákszínjátszó műhely története rövid, ám annál intenzívebb. A műhely központja a Dráva Völgye Középiskola volt, ahol 2006-ban Nagy Viktor hozta létre a drámatagozatot. Ő később színházi elfoglaltságai miatt nem tudta folytatni a tagozat vezetését, ezért két magyarszakos tanár vette át a tagozatot, akik 2012-ben Ákli Krisztiánnak adták át a stafétát. A tagozatot minden évben négy osztály alkotta a 9-12. évfolyamon. A tagozaton egyedül Ákli Krisztián tanított, mint drámatanár. A képzés sajnos tíz év működés után megszűnt.
A dombóvári diákszínjátszó műhely ezzel ellentétes módon működött: nem volt drámatagozatos iskola, csak szakkörszerűen működött színjátszó. A műhely az Illyés Gyula Gimnázium kamarakórusa által előadott, dr. Nagy Miklós által rendezett betlehemes játékból nőtt ki 1991-ben. A betlehemes játék alkotói alapítottak egy színjátszó csoportot, hogy tovább folytathassák a közös munkát. Magukat Galéria színjátszócsoportnak nevezték el, mert a városi kiállítóhelyen, a Galériában próbálták új darabjaikat 1991 és 2000 között.[2] Ezután a Dombóvári Művelődési Ház lett a műhely központja. 1993-ban eljutottak a gödöllői Országos Diákszínjátszó Találkozóra, ami komoly lökést jelentett a csoportnak.[3] Miután Nagy Miklós elköltözött a városból, Hajós Zsuzsa vette át a csoport vezetését 1995-ben, aki ekkor 19 éves volt. Később Farkas Atilla és Szalai Ádám is vezetett csoportot a városban, akik korábban színjátszóként is jelen voltak a műhely életben. A műhely létrejöttét az indokolta, hogy a résztvevők úgy érezték, a városban kevés lehetőség van, hogy a fiatalok találkozzanak, minőségi időt töltsenek együtt. Erre az együttlétre volt alkalmas az a közös alkotófolyamat, amit évről évre véghezvitt a csoport.
A barcsi műhely ars poeticáját a következőképpen határozta meg Ákli Krisztián: hozzuk ki a legtöbbet a fennálló helyzetből, küzdjünk meg a térségi problémákkal, anyagi és infrastrukturális gondokkal, és élvezzük az együtt töltött időt! Hajós Zsuzsa szerint nem voltak tudatosak ezen a téren, inkább csak az volt a lényeg, hogy befogadó közösség legyenek: mindenki számára nyitottak legyenek a csoportok, és mindenki megtalálja a helyét. Jól bizonyítja ezt, hogy sosem történt olyan, hogy valakit ki kellett emelni a csoportjából.
A dombóvári csoport heti egy alkalommal találkozott egymással több órára. A barcsi drámatagozaton egy osztállyal nyolc szakmai órán tudott találkozni Ákli Krisztián drámatörténet, színjáték, illetve beszéd és vers órákon. Emellett működött még egy színjátszó csoport is, ahova azok is járhattak, akik nem voltak a tagozat tanulói.
A drámatagozat nagyban élvezte a város kulturális intézményének, a Móricz Zsigmond Művelődési Háznak a támogatását, a szakmai órák is ebben az épületben voltak. A műhely jó viszonyt ápolt több helyi szervezettel, többek között a Barcsi Vállalkozók Szövetségével − különösen Rideg Gáborral, a szövetség vezetőjével −, valamint a barcsi önkormányzattal is, akik anyagi támogatást is nyújtottak a műhely rendezvényeinek. A dombóvári diákszínjátszásnak legintenzívebb belföldi kapcsolata a korábban említett városi kiállítóhellyel és a Farkas János által vezetett művelődési házzal volt. Külföldi kapcsolatok közül kiemelendő, hogy a dombóvári csoportok Nagy Miklós erdélyi kötődése miatt rendszeresen vitték előadásaikat Erdélybe, emellett egy tíznapos bécsi nemzetközi színjátszó fesztiválra is eljutottak. A barcsi színjátszóknak egy jelentősebb külföldi kapcsolata volt, Fabrice Dubusset francia rendezővel, aki a 2014-es Dél-Dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóra is eljött, valamint a barcsi diákok is jártak nála Franciaországban egy szakmai rendezvényen.
A tagozat háromszor szervezte meg a Barcsi Dráma Nap nevű rendezvényét, valamint 2014-ben és 2015-ben itt rendezték meg az Országos Diákszínjátszó Egyesület Dél-Dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóját is. Mindkét rendezvény célja a régió csoportjai közötti kommunikáció elősegítése volt, valamint az, hogy minél szélesebb körben váljon ismertté a barcsi diákszínjátszás. Számos szakmai tréningen vehettek részt a diákok ezeken az eseményeken, tréninget tartott például Farkas Atilla és Szalai Ádám is, de zsűriként találkozhattak Kelemen Józseffel és Bérczes Lászlóval is. Dombóvár 2004-től kezdve kétévente rendezte meg az Országos Diákszínjátszó Találkozót. A szervezésben aktív szerepet vállalt a művelődési ház és a színjátszó csoportok is.
A barcsi előadások esztétikáját Szalai Ádám fogalmazta meg a legpontosabban Ákli Krisztián szerint: „Jönnek a barcsiak, és felrobbantják a színpadot.” A barcsi játszókra mindig az erős jelenlét volt a jellemző, ahogy ezt Szalai Ádám szavai is alátámasztják. Az előadások esztétikájára jellemző, hogy mivel Ákli Krisztián egy évben öt előadást készített a különböző évfolyamokkal, ezért mindegyik előadás más-más formanyelvi megoldásokkal dolgozott. A dombóvári és a barcsi előadások általában nem írott szövegből indultak ki, hanem a játszók saját, hozott élményeiből. Ezeket az élményeket, tapasztalatokat a csoportvezetők formálták színházi szöveggé, működőképes dramaturgiai vázzá. Mindkét műhely előadásai alapvetően annak akartak teret adni, hogy a diákok művészi formában megfogalmazhassák a világról alkotott gondolataikat. Ilyen szempontból másodlagos volt az előadások színházi értéke, inkább a pedagógiai hatásra alapoztak a csoportvezetők. Ahogy Farkas Atilla fogalmaz egy interjúban: „Az első években leginkább a közösségi élmény volt, ami megragadott, hogy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, és hogy ez egy választott közösség, nem olyan, mint az osztály vagy a család. Az, hogy ide jártam, a saját döntésem volt. Később már máshova tolódott a hangsúly: ez volt az egyetlen hely, ahol értelmes kérdésekről értelmesen lehetett beszélgetni.”[4]
Barcson nem volt jellemző, hogy olyan előadások jöttek volna létre, amelyeket diákok rendeztek diákoknak, két kivétellel, de ez nem volt általános jelenség a műhely életében. Dombóváron Farkas Atilla, Szalai Ádám és tulajdonképpen Hajós Zsuzsa is még diákként kezdett el csoportot vezetni.
Mindkét műhely részt vett az Országos Diákszínjátszó Egyesület működésében is. A barcsi műhely regionális találkozókat szervezett, országos fesztiválokon vett részt, Hajós Zsuzsa pedig diákként a választmány tagja, később az egyesület elnöke lett.[5]
Egyik műhely sem küzdött olyan anyagi és infrastrukturális gondokkal, mint az országban működő többi műhely, viszont a barcsiaknak rendszeresen kellett igazolniuk saját működésük létjogosultságát olyanok előtt, akik nem voltak azzal tisztában, hogy milyen pedagógiai hozzáadott érték teremtődik meg a tagozaton.
Mindkét műhely szervezett nyári tábort is a játszóinak. A dombóváriak táborában nem Zsuzsa dolgozott a fiatalokkal, rendszeresen hívott olyan drámatanárokat, mozgástanárokat, mint például Perényi Balázs, Völgyesi Bernadett, Bethlenfalvy Ádám, Egervári György, Sereglei András vagy Gyombolai Gábor. A tábor célja nem előadáskészítés volt, hanem képesség- és készségfejlesztés. A barcsi diákok a Csokonai Diákszínjátszó Táborba jártak, amelyet Ákli Krisztián már a tizennegyedik alkalommal szervezett meg 2021-ben. A táborban pécsi, barcsi, nagyatádi és budapesti diákszínjátszók gyűlnek össze. A csoportvezetőket tekintve mára kialakult egy állandó mag: Ungvári Sári, Vince Gergő, Farkas Atilla, Szalai Ádám, Zuti Krisztián, Gál Éva. A tábor struktúrájára jellemző, hogy délelőttönként kiscsoportokba szerveződve, vetésforgóban találkoznak a diákok a csoportvezetőkkel szakmai tréning keretében, délutánonként pedig állandó csoportok dolgoznak egy előadáson, amelyet a tábor zárásaként mutatnak be.
A barcsi diákszínjátszás története tizenegy évet ölel fel. Az első korszak (2006-2012) a drámatagozat induló éveinek tekinthető, amikor a tagozat kissé elszigetelten működött, nem ápolt aktív kapcsolatot a régió és az ország diákszínjátszó mozgalmával. Ez az elszigeteltség változott meg Ákli Krisztián érkezésével: a második korszakban (2012-2017) a barcsi diákszínjátszás felkerült az országos térképre, fesztiválokra jártak a csoportok, drámás rendezvényeket szervezett a tagozat. Ebben a második korszakban körülbelül 100-120 színjátszó fordult meg a műhelyben. Jelenleg Hornok Máté vezet diákszínjátszó csoportot Barcson a Berze Nagy János Alapfokú Művészeti Iskola keretein belül.
A dombóvári diákszínjátszás három korszakra osztható. Az első korszak (1991-1998) Nagy Miklós és Severin Ferenc, a Galéria kiállítóhely vezetőjének nevéhez köthető. Hajós Zsuzsa csoportvezetői munkájával indult el egy új korszak, amely részben átfedésben volt az előző időszakkal (1995-2002). A korszak meghatározó előadása volt a Holdbeli csónakos című nagyszínpadi produkció, amelyben együtt játszott a Galéria két színjátszó csoportja, valamint egy dombóvári zenekar. A 2002-es évtől kezdve Hajós Zsuzsa tudatosan művészetpedagógiai alapokra helyezte a csoportok működését, ebben az időszakban indított csoportot Farkas Atilla és Szalai Ádám is 2008-tól kezdve, akik mára a drámatanári szakma meghatározó alakjai. Ez a korszak 2014-ig tartott, amikor megszűnt a műhely.
A barcsi és dombóvári diákszínjátszás Ákli Krisztiánhoz és Hajós Zsuzsához köthető történetei jelenleg lezártnak tekinthetők. Ezek a korszakok véget értek, azonban remélhetőleg nem véglegesen. Bízzunk benne, hogy ahogy annak idején ők is elkezdtek valamit építeni ezekben a városokban, úgy másoknak is nyílik erre lehetőségük a jövőben.
[1] A műhelyportré Hajós Zsuzsa és Ákli Krisztián drámatanárokkal készült beszélgetés alapján íródott.
[2] Fekete Anikó: Generációk diákszínháza, Aktivitás Alapítvány, Budapest, 2018. 8.
[3] Jászay Tamás: ODE 30 – A hazai diákszínjátszás harminc éve, Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, 2019. 54.
[4] Fekete Anikó: Generációk diákszínháza II., Aktivitás Alapítvány, Budapest, 2020. 144.
[5] Jászay Tamás: ODE 30 – A hazai diákszínjátszás harminc éve, Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, 2019. 54-55.