Számtalan iskolai, vagy iskolán kívüli színjátszó kör, drámatagozat, stúdió működik ma Budapesten, a regionális diákszínjátszó találkozó(k)ra jelentkező megannyi csoporton túl is rengeteg csoport alkot – sokszor nem is tudva egymás létezéséről.[1] A jelen szöveg alapjául szolgáló beszélgetések alanyai mind olyan pedagógusok voltak, akik tanárként, és akár már diákként is aktív részévé váltak a budapesti színjátszó életnek. A budapesti műhelyek – még ha sorsuk pedagógusokon, nyári táborokon és fesztiválokon keresztül időről-időre össze is fonódik – egymástól függetlenül, önálló rendszer szerint működnek. A tapasztalatok és az utak is sokfélék, s ki tudja, mennyi történet van még feltáratlanul, mely tovább árnyalhatná a képet.
Kocsis Nándor a Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium drámatanára, az iskolában működő drámatagozatot 2013 óta Benkovics Sándorral közösen vezeti. Fiatalon ifjúsági klubokat szervezett vidéken és Budapesten, majd filozófiát tanult Debrecenben, drámatanárnak nem készült. 2000-ben került kapcsolatba a Dózsával, amikor felvették az iskolába szabadidő szervezőnek, s bár nem volt tanári diplomája, az ifjúsági klubos tapasztalatai miatt bíztak benne, hogy képes lesz feléleszteni az iskolai diákéletet foglalkozásokkal, táborokkal, iskolai és iskolán kívüli programokkal. 2003-ban aztán megérkezett az iskolába Benkovics Sándor (kémia- és biológia tanár), aki lelkesen kapcsolódott be a munkába. “Abszolút öntudatlanul – hiszen nem nagyon értettünk ehhez – elkezdtünk beszélgetni, játszani a gyerekekkel. Nem tudtuk, hogy drámajátékokat játszunk, de láttuk, hogy ezek a módszerek működnek. Szabályjátékok, szerepjátékok, tanítási dráma szerű foglalkozások… ezeket nagyon szerették a gyerekek. Aztán elkezdtünk utánanézni, hogy mi is az, amit csinálunk.” – meséli Kocsis Nándor.
Mindeközben Benkovics Sándorral közösen elindították a Csütörtöki Csoport nevű színjátszó kört az iskolában, ahol számos előadást hoztak létre, melyekkel nem egyszer részt vettek a budapesti Regionális Diákszínjátszó Találkozón is. „Egy kellemes augusztusi délutánon hívott fel Sanyi, hogy valamit csinálni kéne – meséli Kocsis Nándor. Vagy másfél órát beszélgettünk, aminek az lett a vége, hogy visszamegyünk szeptemberben, és csinálunk egy színjátszót a suliban, az úgysem volt még. Összeszedtünk tizenhét gyereket, akiket érdekelt a színjátszás. Először tréningeztünk – ahogy tudtunk –, aztán eldöntöttünk, hogy készítün egy előadást. Persze időközben sokan lemorzsolódtak, nyolcan-tízen maradtunk, de nagyon jó hangulatú együttléteink voltak, este tízkor úgy rugdosott ki minket a portás az iskolából. Semmilyen helyünk nem volt, mindig össze-vissza pakoltam a termet, hogy tudjunk játszani, este meg visszapakoltunk mindent a helyére. Aztán az egyik első előadással elmentünk az RDT-re. Akkor épp külön kategóriába tartoztak az amatőr csapatok és a művészetisek, mi az amatőrbe tartoztunk. Garaczi László Csodálatos vadállatok című drámájából csináltunk egy előadást, amire a zsűritől ezüst minősítést kaptunk. Ez szerintem egy nagyon jó hangulatú előadás volt. Perényi Balázs azt mondta nekünk, hogy ’Olyan szép lelketek van’ – ezt a mondatot megjegyeztük, elvittük magunkkal. És aztán valahogy belecsöppentünk ebbe a világba.”
A Csütörtöki Csoport több generáción át működött, minden évben ment RDT-re, aztán a tagozat kiépülésével egy időben valahogy elfogyott belőle a lendület, és a helyét a drámatagozatos képzés vette át. „Azért volt ez jó, mert itt igazi diákszínjátszó szellem volt. – meséli Kocsis Nándor. – Tapogatóztunk mi is, a gyerekek is, ők se értettek hozzá, és igazából mi is csak egy keveset, de mégis kialakult belőle valami, amit mi is élveztünk és a nézőknek is tetszett. Ezt az érzést itt a tagozaton ritkábban érzem. Az a fajta közösségi szellem, amit a Csütörtöki Csoportban megtapasztaltam, azóta is nagyon hiányzik.” Ezzel egy időben Kocsis Nándor elvégezte a Magyar Drámapedagógiai Társaság 120 órás gyermek- és diákszínjátszó rendezői képzését, illetve a Színház és Filmművészeti Egyetem színházi szaknevelői szakját, s így 2011-ben elkezdhetett az iskolában drámatanárként dolgozni.
2013-ban adódott lehetőség rá, hogy drámatagozatot hozzanak létre az iskolában, amitől a Dózsa először elzárkózott, mondván: az intézmény fő profilja a táncos képzés. Amikor aztán a humán tagozatot megszüntették, a két drámapedagógus rögtön jelentkezett, hogy szívesen kidolgozzák a drámatagozat megalapításának részleteit, és ekkor – mert valamivel pótolni kellett a megszűnt szakot – az iskola már nyitottabban fogadta a drámásokat. 2013-tól tehát hivatalosan is dráma tagozatos iskola lett a Dózsa.
Így kezdődött hát a rákospalotai drámatagozat története, de hogyan zajlik mindez egy Waldorf iskolában? Kiss Péter huszonhárom évvel ezelőtt kezdett el a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában dolgozni. Korábban székesfehérvári diákszínjátszó volt a Péntek 3 Teátrumban, tanára Tóth László volt. „Tóth Lászlót a mesteremnek tartom, bizonyos dolgokat azért csinálok úgy, mert ő úgy csinálta, bizonyos dolgokat pedig azért, mert éppen, hogy máshogy szeretném csinálni, mégis minden megmozdulásomon átszűrődik az ő munkássága.” Amikor aztán frissdiplomásként bekerült a Pesthidegkúti Waldorf tanári karába, fél év után indította el első színjátszó csoportját.
A waldorfos képzésnek valamilyen szinten eleve részét képezi a színjáték, ugyanakkor ez általában nem emelkedik ki a többi művészeti tárgy közül sem óraszámban, sem jelentőségében. Óraszámok tekintetében ez azt jelenti, hogy egy waldorfos diák valamivel többet találkozik a drámával és a színjátszással, mint egy átlagos állami iskolában, ugyanakkor az órák mennyisége jóval elmarad a drámatagozatok emelt óraszámaitól.
Kiss Péter már odakerülésekor létrehozott egy színjátszó szakkört, amely nemsokára műhellyé nőtte ki magát. A szakkör három évig működött, előadásokat hozott létre, és részt vett a diákszínjátszó fesztiválokon is, majd néhány évig szünetelt, s nagyjából tíz évvel ezelőtt éledt újra. Ettől kezdve a Pesthidegkúti Waldorf Iskola diákjai állandó résztvevői a budapesti diákszínjátszó találkozóknak, évente több előadást is létrehoznak. A korábban szakkörnek, jelenleg művészeti-dráma fakultációnak nevezett csoportba azok a diákok járnak, akik komolyabban és többet szeretnének a színházzal foglalkozni. Az utolsó évben a végzős osztályok egy általában másfél-kétórás előadást is létrehoznak, melyeket az iskolában mutatnak be az év végén.
Heti négy művészeti órája van a diákoknak, az osztályokat háromfelé osztják, az év végére nagyjából negyven-negyven óra dráma, euritmia és rajz-festés órán vehetnek részt. Előadást nem, csak művészeti bemutatót hoznak létre az osztályok. Az első évben minél színesebb, kreatívabb formákat, eszközöket használnak, a nonverbális kommunikáció kerül előtérbe, hangokkal, mozdulatokkal dolgoznak, amiből aztán egy nagyjából negyedórás bemutató készül el. A második évben szintén kevés szöveggel, belső monológokkal dolgoznak, majd harmadik évben drámarészleteket dolgoznak fel, és csak utolsó évben jutnak el egy komplett előadás létrehozásáig. „Ezek az előadások nem jelennek meg a diákszínjátszó fesztiválokon, nem oda valók. Inkább egyfajta ünnepek ezek, magunkat, a színházat ünnepeljük, a játékot, de mindez az iskola falain belül történik.” – meséli Kiss Péter.
A biztos háttér talán az egyik kulcsa a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában működő képzés sikerének. Első ránézésre a Waldorf tökéletes terepe lehet a drámapedagógia és a színjátszás beépítésének, hiszen itt mind a pedagógusok, mind a diákok nyitottak a művészetek iránt, maga a pedagógiai elv is a játékra épül. Egy Waldorf-iskolán ugyanakkor nagy valószínűséggel sosem fog tudni úgy eluralkodni a színjátszás, mint ahogyan teszi azt némely drámatagozaton, az valószínűleg mindig egy marad a többi művészeti ág között – és ez nem biztos, hogy baj. Pesthidegkúton sincsen ez másképp, mégis itt erősebbnek érződik a drámás szellem. „Itthon egyre több esetben látom, hogy már képzett drámatanárokat hívnak be az iskolák, de ez nem volt mindig így – meséli Kiss Péter. Külföldön többször tapasztaltam, hogy kikerekedett szemmel néztek a Waldorf-iskolákban a nálunk alapvető drámás módszerekre. Különleges ez nálunk, mert valahogy egyszerre drámás és waldorfos dolog, a Gabnai-féle drámakultúra beszűrődött hozzánk, de ez például Németországban nincsen.”
Varga Rea, aki jelenleg a Zuglói Waldorf Iskola egyik osztálytanítója, maga is gyermek-, majd később diákszínjátszóként kezdte pályafutását. Már általános iskolában frissen végzett drámapedagógusok vették körül a Budakeszi Széchenyi István Általános Iskolában, s másodikos korában már elkezdett színjátszó csoportba járni Lukács Lászlóhoz. „Ez vált a természetes élőhelyemmé, már egészen kis koromban. – mondja Varga Rea. A héten több napon is későig voltam benn az iskolában, ezt az időt zenéléssel, játékkal töltöttem, együtt voltunk az osztálytársaimmal, de átjöttek más osztályokból is… Ebben az iskolában hirtelen beette magát a falak közé a dráma. Ebből jött létre később a Kompánia Színházi Társulat. Állandó résztvevői lettünk a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozóknak, utaztunk, vittük az előadásokat, én itt fertőződtem meg ezzel a világgal.”
Ezt követően a Pesti Barnabás Gimnáziumba került Varga Rea, ahol éppen kezdett kialakulni a később megkerülhetetlenné vált drámás képzés. „Nekem az a szerencsém, hogy mindig valami születőbe érkeztem. Az indulásnak mindig van egy frissessége, lelkesültsége, ami a Pesti Barnabásban is abszolút érzékelhető volt. 1996-2002 között jártam oda.” Ekkor az iskola igazgatóhelyettese Kaposi József volt, de az intézményben tanítottak többek között Lőkös Ildikó (színházismeret), Uray Péter, Perényi Balázs és Kovács Áron Ádám is. A tagozat keretein belül az iskola adott plusz órákat, így teljeskörű drámás képzést tudott nyújtani az odajáróknak: a zene, beszédtechnika, mozgásgyakorlatok, színpadi játékos gyakorlatok is helyet kapott a képzésben. Ennek az iskolának az ereje a közösségben rejlett.
A vezetés támogatta a drámatagozatot, ami – más példákat látva – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tanárok valóban érdemi munkát tudjanak végezni. „Kaposi József hitelesen és erőteljesen képviselte a drámások ügyét az iskolán belül, és ami nagyon fontos: nem kívülről jött ember volt. Ismerte az iskolát, az ott dolgozókat, tudta, hogy mire van szüksége az intézménynek, és ez nagyon nagy erő. Hozott remek szakembereket, akik ugyan Uray Péteren kívül szinte mind pályakezdők voltak, mégis hitelesen és nagy energiákkal, profizmussal tudták belevetni magukat a munkába, és ez ránk, diákokra is átragadt. Rászántuk a délutánt, az estéinket, hogy együtt lehessünk, és alkossunk. Öt- tíz évig tartott ez a lendület, aztán elkezdtek megfogyatkozni a csoportok.”
A Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskola drámatagozatának utolsó éveiben megalakult egy intézmény, amely a hazai iskolai drámatagozatok képzési programját mind a mai napig segíti, bővíti, s emellett saját képzést is vezet. 1999-ben alapította meg Keresztúri József, Kaposi József és Uray Péter az azóta is működő Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnáziumot (KIMI). Az intézmény mára több budapesti és vidéki iskola tagozatába is bekapcsolódott (Vörösmarty Mihály Gimnázium, Nemes Nagy Ágnes Művészeti
Szakgimnázium, Weöres Sándor Gimnázium, Horváth Mihály Gimnázium /Szentes/, Ady Endre Gimnázium /Debrecen/, Zrínyi Ilona Gimnázium /Miskolc/, Kazinczy Ferenc Gimnázium és Kollégium /Győr/). A kétezres évek elején több iskola is csatlakozott az alapképzésbe, a Pesti Barnabás tanári karából többen átjöttek a színész II. szakképzésre és az alapképzésre is.
Az iskola első színész II. szakképzésében résztvevő osztálya abból a Pesti Barnabásban érettségizett osztályból került ki, amelyben Varga Rea is végzett. Ő azonban nem lett „kimis”, inkább a tanítóképzőt választotta. „Baráti és szakmai társként maradtam a közegben, és Zuti Krisztián színjátszó csoportjában, a Minden jó, ha a vége Együttesben színjátszottam tovább fiatal felnőttként.”
A tanítóképző elvégzése után 2004-ben Kaposi József a KIMI-be hívta, hogy dolgozzon gyerekekkel, majd néhány év elteltével a Weöres Sándor Gimnázium drámatagozatára került, mint a KIMI telephely vezetője. Az iskolát korábban Vajda János Újreál Gimnáziumnak hívták, s Helyeiné Kiss Katalin és Szabó Irén vezetésével működött az iskolában diákszínjátszó műhely. A történet kezdetén még talán inkább irodalmi színpadról beszélhetünk, mely később szakkör formát öltött, majd a KIMI csatlakozásával drámatagozattá vált. Az előbb Vajda Jánosról, majd Weöres Sándorról elnevezett gimnázium a kezdeti időszakban számos arany minősítést tudhatott magáénak az Országos Diákszínjátszó Egyesület rendezvényein, később a fókusz változott, és az előadás létrehozás mellett sokkal nagyobb szerepet kapott a személyiségfejlesztés és a drámajáték. Varga Rea 2011-ben kezdett el az iskolában dolgozni, s hívására többen csatlakoztak a KIMI-ből, alapvetően a hajdai Pesti Barnabás csapatából. Kovács Áron Ádám, Benkő Ágnes, Ficzere Béla, Mucsa Angéla voltak a művészeti tanárok, később Kutassy Anna, majd Ferencz Krisztina váltotta őket.
„Amikor belépsz valahova, ahol már kialakult a stílus, a ritmus, a működési elv, és te is hozod magaddal az elképzeléseidet, akkor nagy tisztelettel kell lenni egymás felé ahhoz, hogy kompromisszumokkal el tudjuk fogadtatni a másikat. A Weöresben egy klasszikusabb színházi irány volt jelen, ami nekünk bizonyos szempontból kihívást jelentett: hogyan tudunk minden értékét és erényét tiszteletben tartva a réginek, teret adni valami újnak is. Ez nem volt könnyű. Emberi kapcsolatokat kezdtünk kialakítani egymással, beszélgetéseket kezdeményeztünk, kerestük a közös nyelvet emberként, pedagógusként, és hát szegről-végről színházcsinálóként is. Ez szerencsés helyzet volt, volt belső ember, volt egy új, fiatal gárda, és ott voltak a diákok. Innentől minden adott. Infrastrukturálisan persze nem, ilyen szempontból semmi nem volt, osztálytermek, tornaterem, később néhány függöny, ennyi. De adott volt az emberi elhivatottság és a szándék, hogy kezdjünk egymással valamit.”
A drámatagozat 2018 után nagyobb változáson ment át, a csoportlétszám – már valamivel korábban – csökkenni kezdett, és művészeti órákból is kevesebb lett. „Sziget maradtunk, egy pici közösség a nagy iskolán belül, de nem igazán értették sem a tanárok, sem a diákok a drámatagozat szellemiségét. Ez a mai napig érezhető, és talán – sok minden mellett – ez az oka a tagozat visszaépülésének is. Ha nincs bázis, ha nincs ott mögöttünk az egész iskola, akkor előbb-utóbb kioltja magát a lendület.”
Adott tehát a jelen beszélgetésekben öt intézmény, melyek mindegyike meghatározta vagy jelenleg is meghatározza a budapesti diákszínjátszó életet. Természetesen több iskola is ide sorolható lenne még, a fent leírtak mégis jól mutatják, milyen szerteágazó, ugyanakkor mégis egy tőről fakadó ez a világ. Az összefonódások nem csak a tanárok, az eszközök és a gondolkodás szintjén is érzékelhetők. Talán természetes is ez. A ’80-as, ’90-es évek gyermek- és diákszínjátszói ma pedagógusok, saját diákjaik közül is többen tanítanak már, és viszik tovább a lángot. Megőrzik, amit érdemes, és leteszik, amire nincs többé szükség. Különböző iskolákban dolgoznak, másképp és más eredménnyel, de a diákok közül néhányan biztosan maradnak, mert megfertőződtek valamivel, ami ott van mindenhol a Pestibarnabástól a Dózsán át a Weöresön keresztül a Pesthidegkútiig.
[1] A műhelyek portréja a Kocsis Nándorral (a Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium drámatanára), Kiss Péterrel (a Pesthidegkúti Waldorf Iskola drámatanára) és Varga Reával (a Zuglói Waldorf Iskola tanára) történt beszélgetések alapján készült.